utolsó frissítés: 2015. március

Milyen nyelven beszél az irodalom tudománya? A professzionalizáció nyelvi következményeiről. Egyik részlete megjelent a Korunk 2003/3-as számában.


T

Milyen nyelven beszél az irodalom tudománya?  A professzionalizáció nyelvi következményeiről [1]

1. Fölvezetésképpen: vázlat  a(z irodalmi) professzionalizációról mint 19. századi jelenségről

"A professzionalizáció-elmélet kialakulását az a felismerés motiválta, hogy a modern értelemben vett társadalmakban az egyén státusát nem a születési előjogok határozzák meg többé, hanem a képzettség." - vázolja fel a professzionalizációs kutatások egyik alaptételét az a Szívós Erika, aki a mindezideig hiányzó magyar professzionalizáció-történet nagyon kevés elvi és gyakorlati kutatásainak egyikét végezte el legutóbb. [2] Mindezt, akárcsak a professzionalizációról való gondolkodást is, az a felismerés határolja be, hogy a modern értelemben vett társadalmakban az egyén státusát nem a születési előjogok határozzák meg elsősorban, hanem a képzettség. A társadalomban előálló újfajta egyenlőtlenségek emiatt az iskolai végzettséghez, illetve e végzettség piaci értékéhez kezdnek erősen kötődni. A 19. század elejétől számítható Magyarországon az a folyamat, amelynek során a rendi értelemben vett hagyományos vezető rétegek térvesztését követően bizonyos, szakértelemmel rendelkező csoportok maguk válnak a társadalom elitjévé vagy legalábbis annak meghatározó részévé.

Az irodalmi professzionalizáció nagy kérdése lehet, hogy hogyan válik az értelmiségen belül maga az irodalmi értelmiség közös érdekeinek érvényesítésére képes, erős kollektív csoportidentitás-tudattal rendelkező, modern értelemben vett hivatáscsoporttá. Egyáltalán magának az értelmiségnek mint hivatáscsoportnak a megjelenése egy folyamat. Ugyan Vörös Károly egy törvényi szabályozásra, az 1848-as választási törvényre alapozva ekkorra tette megjelenését, a fogalomtörténet és a törvényi szabályozások végigkövetése kétségkívül csak két lehetséges támpont egy profi értelmiségtörténet megírásakor. Azon támpontok egyik legfontosabbika, amelyek például az irodalmi professzionalizáció kapcsán adhatják magukat, kétségkívül a képzettség mikéntjéhez kapcsolódik. Egyáltalán maga az a képzet, amely a szociológiai értelemben vett profi irodalmi gondolkodás egyik kritériumaként fogható fel, hogy az irodalmi tudás átadható, megtanítható, és nem kizárólagosan tehetség, ráérzés stb. függvénye, kétségkívül együtt jár a tudás átadására szakosodott intézmények létrejöttével. (Mellesleg az irodalmon belül a legkorábban a színészetben indulnak el a viták a XIX. század közepén arról, hogy lehet-e mint mesterséget tanítani, vagy úgymond "születni kell rá". Ebben az értelemben - s ha mindehhez hozzávesszük a színészképzés intézményesítettségének milyenségét, például zártságát - akkor jól kitapintható, hogy a színészet az irodalmi rendszeren belül is eltérő professzionalizációs rátával rendelkező terület a XIX. században.).

Egy másik támpont lehet az irodalmi szakosodás mértékének a vizsgálatában annak a kitapintása, hogy az irodalom valamelyik részének az írását vagy az arról való beszéd minőségét mikortól kötik / asszociálják a standardizált és intézményesített képzéshez. Jelentéses lehet az is e tekintetben, hogy a dilettantizmus negatív megítélése egy idő után, az 1860-as évektől, látszólag ehhez a képzethez kapcsolódik (ti. dilettáns az, aki nem képzett). Kétségkívül nem elhanyagolandó az sem, hogy ha létezik képzés és ez szerepet játszik a szakosodásban, akkor milyen státusa van a képzésnek és milyen státusuk van az intézményekben tanító tanároknak: az irodalom vonatkozásában talán a Színészeti Tanoda esete szolgálhat egy korai meglepetéssel. Ugyanis a színészeti tanodai, később színi akadémiai állás igen magas rangot jelentett, a tanárokat az V. fizetési osztály és a méltóságos cím illette meg - ez még magának a Nemzeti Színház igazgatójának sem járt. Innen nézve tehát a képzés státusa igencsak nagy az irodalom e részrendszerén belül már az 1860-as években: kétségkívül ez a státusbéli egyenlőtlenség jól kirajzolhatja mind az irodalmi rendszeren kívüli, mind pedig az irodalmi rendszeren belüli szakosodáshoz képest a professzionalizációs folyamat állását a színészetben.

A szakosodás mértékét mutathatja az is, hogy milyen a képzés tartalma, szelektív-e vagy sem: például az irodalomtörténet oktatását tekintve a 19. század folyamán az egyetemi előadásokra a felvétel kevéssé szelektív, nyitottak, tehát mindenki által látogathatóak, ellentétben például a színészképzéssel, ahol komoly szelekciós rendszer folyik, kevés hallgatóval zajlik a zárt oktatás már a Színészeti Tanoda indulásától kezdve. Innen nézve egészen jól látható az, hogy maga az irodalmi rendszer is egyenlőtlenül szakosodik, akkor, amikor a 19. században a már csak a humaniórákat jelölő irodalomfogalomból megkezdődik a mai értelemben vett tudományszakok, diszciplínák kiválása, létrejötte, konstitúciója (többek között a modern értelemben vett irodalom mint diszciplína létrejötte). Egy másik írás feladata az irodalmi professzionalizáció kérdésköreinek a behatóbb vizsgálata, csupán azt a keretet kívántam érzékelhetővé tenni, amelyben a szakosodásról szóló viták, eszmecserék, s mindezzel együtt a szaknyelvek kérdése felvetődik a 19. század közepén. Nem állítom, hogy nem lehet szakosodásról beszélni a 19. század előtt, de kétségkívül nagyon más folyamatokat, jelenségeket, entitásokat lehet érteni szakosodáson (és szaknyelveken) a 19. század előtt és után - épp az általam korábban felvázoltak okán. [3]

A szakosodásnak (mint professzionalizációs folyamatnak) nyelvi következményei, problémái is vannak, írásom két ilyen, nagyobb, az irodalmi rendszer felől szemlélt kérdését veti fel a professzionalizációnak mint a szaknyelvek újraértelmezését vagy épp kialakulását magával hozó folyamatnak. 

 2. A tudományfogalmak változásáról, a tudományok versengéséről és a nyelvi mércéről

Több, mint egy évtizede Szajbély Mihály egy teljes tanulmány erejéig [4] markánsan felhívta a figyelmet arra, hogy az 1850-es években hogyan változik meg (nevezetesen: hogyan értékelődik fel) a tudomány státusa, illetőleg a jelenség maga hogyan értelmezhető a korabeli líraellenesség egyik forrásaként. Azt sem lenne érdektelen megvizsgálni, hogy hogyan próbálták újradefiniálni magukat efelől az irodalmi rendszer különféle alrendszerei (hogyan értékelődött fel például a kritika mint tudományos tevékenység, vagy hogyan lábjegyzetelte Arany eposzainak és lírai szövegeinek némelyikét, mintegy megjelenítendő az ezekben egyidőben érvényesülő műalkotás- és tudományos jelleget, s úgy tűnik számomra, hogy az ötvenes évek eleje sikerkiadványának, Lisznyai Kálmán Palóc dalok című kötetének hasonló eljárása is analóg törekvés nyomait viseli magán [5] ). Itt mégis arra figyelnék, hogy milyen tudományfogalmak körvonalazódnak a szóbanforgó évtized elején és ezek hogyan határoznak meg egyfajta nyelvi ideált.

Az, hogy a tizenkilencedik század közepének magyar kultúrájában érzékelhető valamiféle elmozdulás az értékmérő tevékenységként felfogott "tudományosság" fele, nemcsak elszórt megjegyzésekből, netán implicite például az irodalmi praxisból következtethető ki (mint ahogyan magam is tettem korábban, amikor például a korabeli lírapoétikai gyakorlat módosulását említettem), hanem az évtized elején a Toldy Ferenc által szerkesztett Új Magyar Múzeumban a tudomány fogalma körül lezajlott vitából is. Ez utóbbi igazából olyan krízisként érzékelteti a tudomány kérdését, amelynek esetében a tudományos tevékenység mibenléte, milyensége, a legitimtől az illegitimig terjedő tudományos eljárások épp azért lesznek diszkurzus tárgyává, mert jelentékenynek minősülnek, vita tárgyává meg azért válnak, mert a krízishelyzet több versengő modellt termel ki (illetőleg ezeknek az együttes meglététől és a köztük való választás nehézségeitől válik a helyzet krízissé).

Az Új Magyar Múzeum lapjain vitázó felek: Szontagh Gusztáv, Toldy Ferenc, Wenzel Gusztáv és Nendtvich Károly [6] , a vita maga meg néhol legalább annyira szól a magyarság néhány specifikus őstörténeti kérdéséről, mint a tudományosság mibenlétéről, s így nem választhatók le egymásról, ám jelen írás kereteit tekintve mégis eltekintek az őstörténeti vitában megfogalmazódó érvek felsorakoztatásától és értelmezésüktől.

A polémia Szontagh azon kijelentéseiből indul, hogy ez a tudomány művelésében kárhoztatandó tényezőnek tekinti a mérték nélküli tudományművelést, illetőleg "életrevalóságuk" felől nézve tesz különbséget az egyes tudományágak között: "A gondolat a tettért van, a tudomány az életért.

Mint vannak egyesekre nézve ismeretek, melyek nélkül egészségünket fenn nem tarthatjuk, s életünket emberhez illőleg el nem rendezhetjük, melyek tehát oly nélkülözhetetlenek, hogy azoknak birtoka nélkül mindenkit barbárnak kell tartanunk; mások, melyek csupán az élet szépítésére vonatkoznak, mint a szépművészetek, s végre mások, melyek pusztán az emberi tudvágy méltó kielégítését s az ismeret lehető teljes voltát eszközlik: úgy vannak minden nemzet irodalmában oly tudományok is, melyek nélkül a nemzet sem állodalmilag, sem anyagilag fenn nem állhat, s mások, melyek, mint a kertészetben a virágtermesztés, inkább szellemi fényűzés." [7] Efelől tekintve élesen kirajzolódik nemcsak az, hogy Szontagh mit tart tudománynak és milyen alapon, hanem hogy milyen tevékenységek minősülnek kevésbé tudományosnak, illetve ha tudományosak is, akkor mitől épp kevésbé értékesek, illetőleg hogy mikor tart jó irányba a tudományművelés a nemzetközösség makroszintjén: "Skálámból pedig világosan kitetszik a tudományok egymáshozi aránya, nagyobb[-]kisebb szüksége, s anyagi vagy erkölcsi hasznok szerint való egymás mellé vagy alá rendelése: tehát azon kellék és általános szabály, mely valamely nemzet irodalmát helyes vagy ferde irányúvá teszi. Műveljétek kirekesztőleg azon tudományokat és művészeteket, melyek csupán az emberi ismeretkört kiegészítik vagy az életet csupán szépítik, s hanyagoljátok el azokat, melyek a nemzet társadalmi s anyagi léte fenntartására nélkülözhetetlenek: nemcsak elmulasztottátok a fontosabbat, szükségesebbet, nélkülözhetlent [!] a kevésbé fontos, szükséges és nélkülözhető felett, hanem, ha van összeköttetés a gondolat és cselekvés, irodalom és élet közt, elvontátok a nemzet szellemi produktív erejét legszükségesebb körétől, azt nem a gyümölcsfa nevelésére használván, hanem ha nem is fattyú, de legalább meddő ágai tenyésztésére pazarolván." [8] A látványos metaforika, amely értelmetlenként és illegitimként bélyegez meg több, a humaniórákhoz tartozó tudományszakot, nyomatékos visszhangra talált Toldy Ferencnél, aki két lapszámmal később terjedelmes értekezésben próbálta cáfolni Szontagh érveit. Toldy szempontjai legalább annyira hierarchikus rendet eredményeznek, mint kritériumai (noha utólag finomítja érveit és nem eleve adott tudományhierarchiáról, hanem a tudományok művelésének eleve adott legitim és illegitim módozatairól beszél a későbbiekben egy bekezdés erejéig): "Engedd barátom - hangzik a tanulmány egy fontos passzusa -, hogy én a te felosztásodat más nyelvre fordítsam le. Vannak tudományok, melyek az embert mint állatot tartják fenn, és viszont melyek azon része szükségeinek felelnek meg, mely őt az állatokon felülemeli, s őt tulajdonképp emberré teszi; ehhez képest engedd, hogy ha az emberi lélek nemesebb a testnél, mely az ól lakóival egyenrangúakká teszen, mit te bölcsész létedre nem tagadhatsz, ezeket a meddő, nélkülözhető, fényűzési tudományokat és művészeteket felsőbbeknek amazokat pedig ezek szolgáinak tartsam vagy nevezzem." [9] Az a más nyelv, amelyre Toldy "átfordítja" Szontagh kijelentéseit, majd a Szontaghot megerősítő Nendtvichét is, homlokegyenest más realitást eredményez; példának okáért, amit Szontagh fényűzésnek mondott, az Toldynál nemesítésként modellértékű jelleget hordoz. [10] Így nyilvánvalóan a hierarchia szimmetrikusan fordul meg, ami Szontaghnál másodrangú tudomány volt, ha egyáltalán tudománynak minősült, itt történetileg is az az alap, amelyhez képest a többi tudomány tudományként meghatározhatja magát. Amiben viszont mindkét modell közös, az nem más, mint az, hogy lát olyan tudományokat és / vagy tudományos eljárásokat, amelyek attól illegitimek, hogy nem kapcsolódnak valamiféle célelv kiteljesítéséhez, öncélúak, referenciájuk maguk fele mutat, mintegy maguk kívánnak jótállni magukért. Természetesen mindkét szerző a tudományszemléletüket konstituáló értékek különbségénél fogva máshol, eltérő diszciplínákban vagy diszciplináris eljárásokban pillantja meg ezt az (értelmetlennek minősített) önreferencialitást; Szontagh - amint erre Wenzel írása rámutat - többek közt a magyar őstörténetet véli például par excellence áltudománynak [11] ; Toldy például a szórakoztató jelleget, illetőleg az ezzel összefüggésben láttatott nem professzionális írást [12] nem tudja egyenértékűnek minősíteni más tudományművelői stratégiákkal, például a nemzeti kultúra érdekében való tudományos tevékenység mint célelv felől: "Innen van aztán egy s más aránytalanság - nem a reális [!] és humaniórák közötti - hanem a tudomány és a szépirodalom, helyesb[b]en a mulattató (akit mulattat!) irodalom közötti, mely éppen oly természetelleni egy serdült nemzetnél, mint a serdült egyénnél azon életmód, mely mellett a mulatságnak több idő jut, mint a munkának. [...] Oh el fogom én nektek a hajdani magyar író sorsát beszélni egykor, ha már egyéb dolgom nem marad, mint éltem emlékezetét leírni. - Akkor sok kéz kellett, teherhordó, napszámos, segéd stb.; most - hála a magyarok istene után azon halhatatlan férfiaknak, kik a legmostohább környületek közt munkás lelkesedéssel oda emelték a nemzeti irodalmat, hol nem kénytelen többé pirulva lesütni szemeit, hanem önérzettel tekinthet a világirodalom szemeibe! - most már többet is kívánhatni a kezdő írótól: nevezetesen, hogy minél többet felvegyen magába, mielőtt produkálna, hogy tehát elégséges tudományos képzettség, az irodalom ismerete, s a nyelvbeli előadás teljes birtoka nélkül fel ne lépjen. [Sőt] megfontolván, hogy a munka éltet [...]: inkább a tudományos irodalom körül fáradozzon." [13]

Nem érdektelen megnézni, hogy mi számíthat az egyes szerzőknél tudományfogalmuk legitimációs stratégiájának. Példának okáért az a mód, ahogyan Szontagh megmutatja önnön élettörténetét, egyben tudományfogalmának legitimációs közegévé is teszi az előbbit. A bevallottan preferált tudományfogalom legitimitásának felismerése öregkori tapasztalatként mutatódik be egyenest a polemikus élű tanulmány felütéseként: "Nevezetes pillanat az életünkben, midőn észrevesszük, hogy megöregedtünk. Furcsa: mióta visszaemlékezünk, gyermekek, ifjak, férfiak voltunk; ez egész idő alatt semmit sem tettünk, hogy ez állapotok változzanak, gondunk sem volt reá; és mégis, magunk sem tudjuk, hogy nem, egy szép nap reggelén az »öreg úr« tekintélyes címzettel tiszteltetünk meg [...] Minden kornak megvannak a maga örömei, bajai, teendői. A legbölcsebb az, ki mindezeknek legillőbben meg tudott felelni, ki mindig az volt, minek a természet törvénye és emberi s polgári hivatása szerint lennie kellett [...] Magam is megöregedtem már, s az öregnek tapasztalásai kiterjedtek [...] Minden utat csak végén lehet megítélni; úgy az emberi életet is. Mit tud az ifjú az életről? Pályája kezdetén az egészről akar ítélni, s ítélete olyan mint az eszkimóé, ki hólepte hazájából soha ki nem vergődvén, azt képzeli, hogy az egész világ hógolyó. Ha tudni akarjátok, mi az élet, kérdezzétek az öreget: az megmondja, mert tapasztalta, mert öntudatosan haladott ösvényén, érezvén a jelent s visszaemlékezvén a múltra. Ezen az alapon nyugszik egész tökéletesülésünk.." [14] Természetesen, a tökeletesedésként és a tapasztalások igazságértékének egyre valószínűbbé válásaként felfogott életpályályának Szontagh épp azt a "korszakát" éli át és mutatja meg, amely akár ugyanezen életpálya célelveként is felfoghatóvá válik, s amelyből így minden korábbi életszakasz igazságai elenyésződnek: "Az ifjú ábrándozik, reményei magasan röpködnek, lelkesedése föltétlen, képzelgésében az emberi akarat mindenható, azért nem hajlandó a körülményekkel alkudni, s pálcát tör mindenki felett, ki meggyőződéséből csak egy hajszálnyit enged; szóval testestül, lelkestül idealista.

A férfi már megismerte a világot, tapasztalta: miképp a dolgok odakünn másképp vannak s forognak, mint fejünkben, s mivel neki magáról és családjáról gondoskodni kell, alkalmazkodik a körülményekhez, s ez okból, ha szobaélet, elszigetelés a világról s egyoldalú elmerülés az eszmevilágba el nem ferdítik, szükségképp realista.

Az öreg végre, ki az emberi munkásság tökéletlenségét már tapasztalta, ki túl van az élet hiúságain, az határtalan lelkesedést nem ismer többé, s igen élénken meg van győződve arról, miképp minden emberi cselekvésnek becsét az irányon kívül kivált az arány adja, s annak összhangzása a tárgyilagos világ törvényeivel. Nem hajlandó többé mindent, ami fénylik aranynak tartani; ő természete szerint szkeptikus.

E különböző világszemléleteken magam is átestem, s most az utolsó fokon állok [...] most az öreg úr tekintélyes triposából tekintem a világot." [15] A tanulmány végén ettől is lesz jelentéses többek között az, amikor Szontagh a nemzeti tudományosságot ifjúkorban levőnek minősíti, hisz ebben a keretben a saját személyes fejlődéstörténetéhez mérten igencsak korai stádiumban leledzik. Hozzá képest meg maga Szontagh olyan ismeretelméleti pozíciót tételez magának, amely értékstabil, rálátása van arra is, amiben a nemzeti tudományosság még benne van, tehát amire annak rálátása még nem lehet; olyan hierarchikus tudás alakul ki tehát az életpálya fejlődésívű modellje mentén, amely Szontagh értékeit a megképezett hierarchikus értékskála élén helyezi el: "Uraim! minket a határtalan lelkesedés tönkretett. Ifjú, erőtől pezsgő, keleti származék vagyunk. Ifjúban az érzemény, a vágy, a képzelődés korlátot nem ismer. És rohantunk előre életben és irodalomban, határtalan lelkesedéssel, tájékozatlanul, intésre nem hallgatva, sőt a nagy intőt gyanúsítva, rágalmazva." [16]

Az sem következmény nélküli, hogy Szontagh által, a kifejtett tudományfogalom hitelesítéséül elmondott életpálya megtéréstörténet: mintegy azt implikálja, hogy elmondója az életpálya adott pontján felismerte az adott tudományfogalom alapértékeit és a korábban érvényesnek tartott értékekkel visszamenőleg összevetve, azokat csekélyebb értékűnek találta. Másrészt meg a saját életével hitelesíti azt a víziót, hogy elkerülhetetlen, hogy valaki ne az általa kizárólagos módon hitelesként elfogadott tudományt művelje: az a kitétel, mely szerint öregkorára kénytelen volt felismerni a tapasztalati tudományok elsődlegességét, kényszerítő erejűként mutatja meg ezt a tapasztalatot, amely előbb vagy utóbb, de elkerülhetetlenül bekövetkezik majd minden egyes ember esetében.

Az "igazi" tudomány ismérveinek kutatása sok értelemben téttel bíró tevékenység ebben a vitában és ezután is. Az egyik tét kétségkívül az, hogy milyen a tudományos nyelv, és e tekintetben melyik tudomány az, ami mércét szolgáltat a többi részére. Az igazi tudományról való vita tehát igazából a tudomány nyelviségének modelljei körül is zajlik látens módon, mégha magának a tudománynak a nyelvi elvárásairól viszonylag kevés szó is esik is a vita egész folyamán. A vita tehát igazából arról is folyik, hogy mérvadó lehet-e a magát tudományként is meghatározó irodalom, illetve a magát tudományként elismertetni próbáló történetkutatás és -írás, vagy a reál tudományok módszertani térnyerése mindenfajta tudományos nyelv kimunkálásában elsősorban rájuk hagyatkozhat.

A vita válasza rendkívül érdekes és sokatmondó mind az irodalom, mind annak tudományként felfogott részei, mind pedig a reál tudományok későbbi, 19. századvégi státuszára nézvést: úgy tűnik, hogy miközben a kutatás módszereiben a humán tudományok - s köztük a historia litterariától a narratív irodalomtörténet-írás irányába újjáértelmezett irodalomtudomány is - kénytelenek a reáliák eljárásainak mintájára újraértelmezni önnön módszertanukat, a tudományos eredmények megmutatásának nyelvét az irodalomhoz utalják át. A vitának az a kritériuma, melynek értelmében a tudományos eredmények holtak, közölhetetlenek az elbeszélés művészete (ars) nélkül, ez utóbbi meg az irodalom szerves része hagyományosan, eléggé árnyaltan mutatja, hogy nem lehetne egyértelműen arról beszélni, hogy az irodalom a professzionalizáció és specializáció folyamatában leéértékelődőben van: egyszerűen csak az történik, hogy az irodalom mint diszciplína egy adott értelemben - a tudományos eredmények nyelvi megjelenítését, kifejezését tekintve - bizony megerősíti a státusát a századközépen. A szépen és hatásosan elbeszélt tudomány egy olyan nyelvi ideált hozott létre a 19. század közepén, amely még jó ideig (tudományként is) biztosította a modern értelemben vett irodalmi rendszer primátusát a tudományok 19. századi, az egységes irodalomfogalomból differenciálódó skáláján.

 2. Még egyszer az elbeszélt tudományról: a nyelvi megformáltság mint a professzionalizációs "szakadék" áthidalásának kísérlete

A 19. század második felének múltról való kánoni beszéde rendkívül izgalmas kérdést vet fel számomra a tekintetben, ahogyan az objektivisztikusnak nevezett történeti hagyomány folyamatosan az elbeszélés függvényének láttatja a múltat. Tehát mintegy nem elégséges a megtörténtség kritériuma ahhoz, hogy valami a múlthoz tartozónak minősüljön, többé vagy kevésbé (történetírói paradigmától és egyéni alkattól függ a mérték megállapítása) szükséges az is, hogy valahogyan elbeszélt legyen. A múltról való beszéd bonyolult poétikai követelmény-rendszerének a betartása nélkül nem minősül történeti ténynek a múltbéli történés, az esemény esemény voltát csupán a beszéd hogyanjának a követése révén nyerheti el.

Wenzel Gusztáv a Monumenta Hungariae Historica egyik kötetéhez, Szerémi György Emlékiratának a kiadásához írt előszavában történetileg is érvényesíti azt a normát, amit a történetírás művészi megformálandósága követelményének nevezhetnék: "Ha ma történeti munkáról kritikát írunk, annak szerzőjétől azt kívánjuk, hogy az elbeszélői stíl módját ismerje, s hogy tárgyát az "ars historica" szabályai szerint adja elő. Szerémi György, mint látszik, az "ars historica" országán kívül állt, s előadási szabályokról nem is gondolkodott [...] Munkáját történeti műnek nevezni nem lehet ugyan; de azért van mégis benne történeti koncepció, melynek folytán azt kerekded egésznek kell elismernünk [...] De ez nem azon történeti koncepció, mely az események figyelmetes tanulmányozásának és az emberi dolgok közt létező pragmatikus összefüggés észleletének az eredménye, hanem inkább csak azon költészeti szellem sugallata, mely a magyar nemzetet általában jellemzi, és keleti eredetének egyik jelensége. Ebben is nem a nemzet jelesebb költőire, hanem az alsóbb néposztályok korlátoltabb felfogására kell gondolnunk." [17] A poétikai elvárások jelenlétén túlmenően egyfajta hierarchia is jól kitapintható: az elbeszélés kerekdedségét biztosító koncepciózusság ugyan jelen van a nemzeti kultúra egészében, de nem ugyanolyan státusú "az alsóbb néposztályok" elbeszélésének, a szépirodalmi elbeszélésnek és a történetírói történetmondásnak az ilyen vonása. Wenzel kijelentése egy olyan kontextusban nyer tágabb értelmet, mely szerint a múltról való beszéd műfajilag szorosan kötött: különböző műfajokban különböző státusú kijelentések tehetők róla, illetőleg valamely múltról tett kijelentés igazságértékét e rendszerben néhol az adja, hogy milyen műfajban teszik.

Horváth Mihály az Athenaeum 1839-es évfolyamában úgy véli [18] : "az emberiség tekintetében egy közös legfőbb törvényt kell a történettudomány és művészet egyetemi törekvéseinek s munkálatainak megismerni; ebben folynak össze a történetírásnak két, egymással színleg ellenkező főirányai. Ezek pedig: a tudományos és művészeti. [...] Márpedig a történetírás köréhez tartozó mindennemű dolgozatnak alaptörvénye szerint, mely a lett dolgokban való forgást követeli, szükség, hogy a gondolat, mely általánosságra s egységre emelkedni s minden egyest, mint egy lépcsőzet sorának tagját, a legfőbbel összekapcsolni törekszik, szünetlen visszaforduljon a szem előtt fekvő anyag földi föltételeire, hogy ez az ő különneműségében és sajátságában észleltessék és adassék elő; szükség hogy a gondolat az egyes alakok tolongásában forogjon, s ekképpen a történeti mű ezeknek vidám élete által színt és hangot nyerjen. Ez teszi a történelmi dolgozatoknak művészi oldalát, mely a tudományhoz csatoltatván, mint Janus kettős fején az ifjúság elevenségét a vénség bölcseletével párosítja; a kettőnek egyike sem képes magában véve kielégíteni a történetírás igényeit." [19] Az, hogy Horváth esetében a történetírás alakító jellege az egyedihez kapcsolódik (s koncepciójában az egyedinek mindig kontrollszerepe van az általánossal való viszonyában) nem változtatja meg alapvetően azt, hogy a történeti eseményt és tényt alapvetően az elbeszéléstől / elbeszéltségtől függőnek látja. Még az a Marczali Henrik is, akit Ranke-tanítványként és egy Ranke által ihletett történetvizsgálói módszertant érvényesítőként emlegetnek [20] (s aki - nem utolsósorban - ilyenként is definiálta magát [21] ) a következőképpen határozza meg a történetírásnak és ezen belül a mestere által követett módszernek az alapjellemzőit: "az a két, annyira különböző tulajdonság, melyet a történetírás egyaránt megkövetel: a pontos és hű analízisé és a művészeti alkotásé, csak magában Rankéban volt meg teljes harmóniában [...] Lénye, egyénisége abban áll, hogy benne a történettudós teljesen össze volt forrva a történetíróval. Úgy a tudomány, mint a művészet terén a legnagyobb feladatokat tűzte maga elé. [...] Műveiben egyaránt megvan a kritika, az események kapcsolatába való behatolás és az előadás szépsége, előkelősége." [22]

            Gyulai Pálnak az Erdélyi Jánossal való beható vitája eredményeként írott Polemikus levelek [23] tetemes része állítja előtérbe a tudomány általa formainak nevezett követelményeit és ezeken belül magát az elbeszéltséget. Alapállása, hogy "[m]inden szorosabb értelemben vett irodalmi mű alá van vetve a formának" [24] - irodalmi alatt valószínűsíthetően tágabb, a humaniórákat magába foglaló, és nem a szépirodalom típusú irodalomfogalmat értve. "Ez [,] ami a könyvet a műtől, a tudóst az írótól megkülönbözteti, anélkül, hogy elválasztaná." [25] A jó tudós tehát író is egyben, ez a garanciája annak, hogy munkája (és ne csak könyv) legyen. Gyulai történeti áttekintésében a forma joga a legerősebben az antikvitásban érvényesült - szerzőnk víziójában mintegy összefogva a tudományok (és művészetek) kiterjedt körét -, ahol még "Melpomene és Klio, Erato és Urania egymás mellett foglaltak helyet". A jelenhez közeledve azonban Gyulai elbeszélése a forma térvesztését, és implicite a művészet és tudomány, illetőleg az egyes tudományok erre (tudniillik a formára) alapozott egységének térvesztését kénytelen konstatálni: argumentációjában mindennek elsődleges okai a tudományok kiterjedtsége és specializációja, a tudományos eszmecsere felgyorsulása / felgyorsítsának igénye, de nem kevéssé a "kutató szellem" "büszkesége" is: "A tudományok óriás kiterjedése lehetetlenné tette a formai kerekdedséget s az erős kutató szellem sokkal büszkébb és korlátlanabb lőn, hogysem a Gratiáknak is hódoljon, míg a munkafelosztás, melyen az újabb tudományosság nagysága s talán egyoldalúsága is alapszik, még nehezebbé tett minden ilynemű kísérletet, nem  is említve, hogy a rendszeres iskolák s a gondolatok sebes közlésének eszközei sok oly jogos irodalmi nemet alapítottak meg, melyek a forma ellen dolgoznak." [26] Gyulai ugyan kijelenti, hogy "[a] tudomány irodalmi forma nélkül is tudomány marad", ám a későbbiekben erősen hierarchizálja azokat a tudományszakokat, valamint a tudomány művelésének azokat a módozatait, amelyekben a forma alapvető szerepet játszik vagy kell játszania, és azokat, amelyekben esetleges, mintegy peremprobléma. Az előbbieket alapvetően a humán tudományokban lokalizálja, azon belül különösképp a múltat elbeszélő tudományokban: "Az etikai tudományokban már több a forma joga. A történetírás éppen úgy művészet ma is, mint volt a régieknél." [27] Eszerint a korábban felállított éles hierarchia a tudomány művelésének hogyanját illetően (a "formában" megnyilvánuló tudományt ugyanis "fennsőbb", a formát elhanyagolót "alsóbb" fajta tudományosságnak nevezi) magasan az élre helyezi a múltról való beszéd tudományait. Ezek esetében viszont (amelyeket Gyulai összefoglalóan történetírásnak nevez, de amelyekbe - amint kiderül - az irodalomtörténet is beletartozik például) az elbeszéltség és annak hogyanja nem esetleges, hanem mellőzhetetlen összetevő: "A történetírás művészete nem a történetnyomozás és kritika mellőzése a képzelem kicsapongása- és a nyelv bájaiért. Ki rajzolni akar valamely korszakot, ismerni és megbírálni tartozik minden kútforrást és adatot a lehető teljességben. De ez még nem elég, noha sok. A történetnyomozás és kritika becses dolog, nagy érdem, nélküle nincs történetírás, de azért még magában nem az. Az összehalmozott és megbírált anyagot alakítani kell, életet lehelni belé. Ez a történetírás, mi nagyrészt a forma művészete, s itt a pont, hol szükség van a költő sajátságaira. A történetírónak értenie kell az elbeszélés epikai folyamát és élénk plasztikáját, tudnia a jellemfestés és csoportosítás titkait; éreznie a részek arányát s mindazt, mi háttérben maradhat, vagy kiemelkedik; Megkísérlenie minden eszközt, mi a kompozíció kikerekítésére vezet, úgy bírnia a nyelvet, hogy eltalálhassa a történetírás nyelvét, mely nem a költészeté, de szintén oly ritka, talán ritkább, mint emez. Nehéz művészet ez." [28] Akkor amikor az elbeszéltség mentén hierarchizálja a tudományokat és ennek függvényében a múlt tudományait határozza meg olyanokként, mint amelyeknek létmódja a legkevésbé választható el elbeszéltségüktől, Gyulai igazából a tudomány-vitákban instabillá vált státusú irodalmi rendszer és az épp létrejövőben levő (a historia litteraria típusú történeti formából már átalakult, de formáját kereső és státusát kivívni próbáló) irodalomtörténet-írás legitimációját végzi el. Hisz ha a narrativitás ugyan nem lényeges tudománykonstituáló összetevője a reáliáknak, de az elbeszéltség felől nézve mégis megkülönböztethetők "fensőbb" és "alsóbb" tudományok (annak függvényében, hogy milyen módon élnek a narratív formákkal), és az előbbiek között is a múltról való beszéd tudományai azok, amelyek az irodalmi formákként emlegetett, nemcsak az irodalom metadiszkuzusaihoz, hanem a primér irodalmi praxishoz is közelálló narratív formákat létmódjuk szerves részeként érvényesítik, nehezen lehet tudományról és tudományosságról beszélni az irodalmi praxis és az irodalomtörténet (illetve a történetírás) nélkül. Gyulai Erdélyihez intézett válasza tehát nemcsak a tudományosság új képzeteire válaszol igennel (ezt már megtette a Pesti Naplóról írott kemény bírálatában is), hanem a tudományosság mibenlétét, tartalmait pontosítja: általában véve az irodalmat (mint a narratív formák ideáltipikus megjelenítőjét) a tudomány számára elengedhetetlennek tekinti, illetőleg az irodalmon belül is az irodalomtörténet-írást (mint a múltról való beszéd kitüntetett tudományát) határozza meg. Gyulai tehát abban, ahogyan önmagát pozicionálja a tudományról szóló vitában (és Toldyhoz kerül közel e tekintetben) igazából a tudományosság felértékelődésével elbizonytalanodó státusú irodalom legitimációját végzi el, amennyiben egyrészt "az igazi" tudományosság elengedhetetlen kritériumaként láttatja az irodalmat, másrészt meg egy példaértékű tudományt is sikerül az irodalomtörténet révén felmutatnia.

De véleményem szerint valami más is történik ezekben az eszmecserékben, amelyek a tudományok úgymond irodalmi formájáról, az elbeszélés szépségéről és lenyűgöző jellegéről folynak. Érdemes talán Gyulai egyik olyan kijelentése felől szemügyre venni a kérdést és a korábbi idézeteket, amely a tudományok és művészetek egységének a felbomlását a tudományos jelenségek kutatási spektrumának nagy léptékben való kibővüléséhez és az ezzel járó specializációs ("professzionalizációs") folyamathoz köti. Az elbeszéltségre való figyelés - Gyulai érvelésében - épp a specializáció által okozott szóródási folyamatot hidalná át, elejét vehetné a tudományok elszigetelődésének egymástól és a nagyközönségtől: "Ki valamely tudományt egész kiterjedésében tud s talán elébb is vitt, több eszközzel rendelkezik a formára nézve, mint más, s ha nem restelli a fáradságot, rendelkezik is. Ha ezt sokan a tudomány népszerűsítésének gúnyolják, igazat mondanak s gúnyjok csak elismerés. Az irodalmi forma nem is egyéb, mint a tudomány népszerűsítése, mert jobban és többnek tanít, mint a puszta irodalmi forma nélküli tudomány. A tudós, ki ezt használja [...] [n]em igyekszik könnyűvé tenni a tudományt, mert az mindig bajos, csak természetessé és vonzóvá, nem kerüli mélységeit, csak biztos utakat keres oda és talál." [29] Gyulai egyértelműen elhatárolja a népszerűsítésnek az általa használt fogalmát annak köznyelvi jelentésétől, mely szerint a népszerűsítés egyszerűsítést, netán banalizálást is jelentene egyszersmind: "Egészen más [ti. az általa emlegetett népszerűsíthez képest] a tudománynak azon szorosabb értelemben vett népszerűsítése, mely a tudományt a tulajdonképpi nép felfogásához és szükségeihez alkalmazta, mi az irodalmi formának egy más és alsóbb neme." [30] Gyulai koncepcióját és felőle magát a tudomány elbeszéltségéről, irodalmi alakjáról, retorizáltságáról (ars jellegéről) szóló írásokat, kijelentéseket - amely egyébként a tudományosság-vitában is előkerülő érveket gondolnak át - válasznak látom az önállósulásnak azokra a korabeli újszerű problémáira (is), amellyel a tágabb irodalomfogalomból kiváló és a 19. század közepére önálló diszciplínákká váló tudományok kénytelenek szembenézni. Ezek között is előkelő helyet foglal el a szakosodásnak, a szaktudománnyá válásnak az a veszélye, hogy a szaktudományoknak a tudományközi és a szaktudományon kívüli közönséggel való érintkezésük ellehetetlenül. A korabeliek számára a kérdés probléma voltát valószínűsíthetően az az apória adja, hogy mindez épp akkor látszik történni, amikor maga a tudományosság felértékelődik. Gyulai Pál és társai megjegyzései a tudomány elbeszéltségére való ráfigyelés kívánatos voltáról tehát igazából egy krízis megoldásainak jeleként is olvashatók: arra adott válaszként, hogy hogyan lehet elejét venni a tudományosság - specializációból fakadó - elszigetelődésének és ezáltal a más tudományszakok vagy a laikusok művelői számára érthetetlenné s így egyben irrelevánssá válásának.

Úgy gondolom, hogy a tudományosság-vitában megfogalmazódó igény az érthető tudomány érdekében, a századközépi morfondírozás a tudomány nyelvi alakjairól és népszerűsítő formáiról arról az aggodalomról is szól, amelyet a professzionalizáció (beleértve ebbe az irodalom mint diszciplína létrejöttét és leválását a többi tudományról, illetve belső szakosodását) kikerülhetetlenül hozott létre: a tudományszakok szétválása, a szaktudás kimunkálása és az ezzel együtt járó mentális és nyelvi specializáció az épp létrejövőfélben levő profi értelmiséget az elszigetelődésnek egy korábban soha nem tapasztalt értelemben vett formájával szembesítette. A tudomány népszerűsítéséről folyó későbbi vitákat, az Eötvös-reformokat úgy tekinteném, mint amelyek ezzel a teljességgel új helyzettel, a profi értelemben vett szakmával mint nyelvi problémával való szembenézésről is szólnak a 19. század második felében.

Irodalom

Burchardt, Lothar 1980. Professionalisierung oder Berufkonstruktion? Das Beispiel des Chemikers im wilhelminischen Deutschland = Wehler 1980. 326-348.

Burrage, Michael - Torstendahl, Rolf eds. 1990. Professions in Theory and History. Rethinking the Study of Professions. London.

Cocks, Geoffrey - Jarausch, H. Konrad eds. 1990. German Professions 1800-1950. Oxford - New York.

Gyulai Pál 1908. Kritikai dolgozatok 1854-1861. MTA, Budapest.

Horváth Mihály 1839. Gondolatok a történetírás teóriájából, Athenaeum

Huerkamp, Claudia 1980. Ärzte und Professionalisierung in Deutschland: Überlegungen zum Wandel des Arztberufs im 19. Jahrhundert = Wehler 1980. 349-382.

Kovács M. Mária 1994. Liberal Professions - Illiberal Politics. Oxford-New York.

Mazsu János 1987-88. A magyarországi tisztviselő-értelmiségi réteg társadalmi szerkezetének változási folyamatai a dualizmus időszakában. Történelmi Szemle. 1. sz.

McClelland, Charles-Siegrist Merl-Hannes, Stephan hrsg. 1995. Professionen in modernen Osteuropa / Professions in Modern Eastern Europe. Berlin. 1995.

Meyer-Krentler 1991. "Wir vom Handwerk". Wilhelm Raabe als Berufsschriftsteller = Segeberg, Harro, Vom Wert der Arbeit. Zur literarischen Konstitution des Wertkomplexes. "Arbeit" in der deutschen Literatur (1770-1930). Dokumentation einer interdisziplinären Tagung. Max Niemayer Verlag, Tübingen, 1991, 204-230.

Perkin, Harold 1996. The Third Revolution. Professional Elites in the Modern World. London - New York.

Rüschermeyer, Dietrich 1980. Professionalisierung. Theoretische Probleme für die vergleichende Geschichtforschung = Wehler 1980. 311-325.

Skopp, R. Douglas 1980. Auf der untersten Sprosse: Der Volksshullehrer als "Semi-Professional" im Deutschland des 19. Jahrhunderts = Wehler 1980. 383-401.

T. Szabó Levente 2004. "Mi van egy névben?" A szerzői név modern értelemben vett jelentéstartalmainak kanonizációja = T. Szabó Levente - Virginás Andrea szerk. RODOSZ-tanulmányok I. Kriterion, Kolozsvár.

Szajbély Mihály 1988. Az 1849 utáni "líraellenesség" érvei és forrásai = Németh G. Béla szerk. Forradalom után - kiegyezés előtt. A magyar polgárosodás az abszolutizmus korában. Gondolat, Budapest, 58-78.

Szerémi György 1857. Emlékirata Magyarország romlásáról 1484-1543. Közli Wenzel Gusztáv, Pest (Monumenta Hungariae Historica. Magyar történelmi emlékek I.).

Szilágyi Márton 2001. Lisznyai Kálmán. Egy 19. századi írói életpálya társadalomtörténeti tanulságai. Argumentum, Budapest.

Szívós Erika 2000. Kartársak és harcostársak. Vázlat a professzionalizáció magyarországi történetéhez = Bódy Zsombor et al. szerk. A mesterség iskolája. Tanulmányok Bácskai Vera 70. születésnapjára. Osiris, Budapest, 33-59.

Vári András 1998. A gazdatiszti réteg kialakulása. kandidátusi értekezés. MTAK Kt

R. Várkonyi Ágnes 1973. A pozitivista történelemszemlélet a magyar történetírásban I-II. Akadémiai, Budapest.

Wehler, Hans-Ulrich hrsg. 1980. Professionalisierung in historischer Perspektive. Geschichte und Gesellschaft.Geschichte und Gesellschaft. VI. Jahrgang, Heft 3., Göttingen.



[1] A tanulmány egy, Gyulai Pálról és az irodalmi rendszernek a társadalomtörténeti értelemben vett hivatásosodásáról szóló monográfia egyik fejezete. Egyik részlete megjelent a Korunk 2003/3-as számában.

[2] Szívós 2000. A professzionalizációs kutatások állásához l. még: Burchardt 1980., Burrage-Torstendahl 1990., Cocks-Jarausch 1990., Huerkamp 1980., Kovács 1994., Mazsu 1987.88., McClelland-Siegrist 1995., Meyer-Krentler 1991., Perkin 1996., Rüschermeyer 1980., Skopp 1980., Vári 1998.

[3] Az irodalmi professzionalizáció mint jelenség értelmezését már máshol megkíséreltem: T. SZABÓ 2003., illetve: A magyar irodalmi professzionalizáció történeti intézményei és Gyulai Pál egyetemi oktatói munkássága, kézirat.

[4] Szajbély 1988.58-78. 

[5] A kötet és a Lisznyai-életmű több tanulságával számol Szilágyi Márton érdekes és jelentékeny munkájában, de ezt a vonatkozást nem érinti: Szilágyi 2001.

[6] A vitához sorolható írások: Szontagh Gusztáv, Tudomány, magyar tudós, Új Magyar Múzeum, 1851 (1. évf.) 7. füzet, 377-390.; Toldy Ferenc, Ismét: tudomány, magyar tudós. Értekező levél Szontagh Gusztávhoz, Új Magyar Múzeum, 1851 (1. évf.) 9. füzet, 469-486.; Wenzel Gusztáv, Eszmetöredékek a magyarok eredetéről, Új Magyar Múzeum, 1851 (1. évf.) 9. füzet, 486-499.; Szontagh Gusztáv, Eszmecsere Toldy Ferenc és Wenzel Gusztáv társaimmal, Új Magyar Múzeum, 1851 (1. évf.) 12. füzet, 663-695.; Nendtich Károly, Még egyszer: tudomány és magyar tudós, Új Magyar Múzeum, 1851, 37-51.; Toldy Ferenc, Nyílt válasz Dr. Nendtvich Károlyhoz a szélsőségek közletésére, Új Magyar Múzeum, 1851, 52-55.

[7] Szontagh 1851.387.

[8] Szontagh 1851.387-388. [az első kiemelés tőlem - T. Sz. L.]

[9] Toldy 1851.473.

[10] Ld. "fényűzés-e ami szükséges? S az élet szépítése nem a külérzékekről átvitt kifejezés-e, mely helyett a philosophiai nyelv más szót bír, a nemesítés szavát: a lélek nemesítése pedig vajon fényűzés-e, vagy inkább a valóban emberi elutasíthatatlan követelése?" Toldy 1851, 474. [kiemelések az eredetiben - T. Sz. L.]

[11] "A tisztelt olvasó látja, hogy feladatomat annyiban teljesítettem, miképp csakugyan bebizonyítottam, hogy a magyar őstörténet korántsem áltudomány, milyennek azt Szontagh Gusztávnak a haza színe előtt bemutatni tetszett; hogy ellenkezőleg bennső tudományos alappal bír, hogy külalakjára nézve szintén a való tudomány minden kívánalmainak megfelel; s hogy korunk életviszonyait és nemzetünk érdekeit tekintve azt igen korszerű és fontos tudománynak kell tartani." Wenzel 1851, 498.

[12] A munkáról mint az egyre több tekintetben követendő életmodellt nyújtó polgárság más szociális csoportok által magukévá tett 19. századközépi alapértékről és a függvényeként szemlélhető professzionalizáció folyamatáról (az irodalom tekintetében például az irodalmi munkát gazdasági csereértékért termelő profi író vagy a profi értelmező szerepét betöltő kritikus és irodalomtörténész megjelenéséről és ezzel együtt a dilettáns író és olvasó fogalmának negatív felhangú átértelmeződéséről) egy korábbi munkámban már részletesen írtam: The Making of the Nineteenth-Century Hungarian National Past. Historians as Nation-Makers, New Europe College Yearbooks 2001/2002, Bucharest.

[13] Toldy 1851. 481-482.

[14] Szontagh 1851.377-378.

[15] Szontagh 1851.378-379. [kiemelések az eredetiben - T. Sz. L.]

[16] Szontagh 1851.389.

[17] Szerémi 1857. XVII., XIX.

[18] A kijelentés egy olyan tanulmány (a Gondolatok a történetírás teóriájából) része, amely Wilhelm Wachsmuth Europäische Sittengeschichte című, Lipcsében 1831-1837 között megjelent (ötkötetes) munkája első kötetének Die Aufgabe című fejezetét magyarítja. Az Athenaeumbeli első kiadás még a Wachsmuth után alcímet viseli, ám Horváth kisebb munkáinak kiadásában (Horváth Mihály 1868. Kisebb történelmi munkái III. Pest, 379-385.) ezt elhagyja, következésképpen még inkább sajátnak minősíti a benne foglaltakat.

[19] Horváth 1839. 380. [kiemelés tőlem, T. Sz. L.]

[20] Összefoglalóan l. R. Várkonyi 1973. I. 218-223.

[21] Marczali Henrik 1990. A magyar történetírás története a XIX. században. Budapest, 1900, II.; Marczali Henrik 1910. Horváth Mihály emlékezete, Budapesti Szemle 1910, 141. skk.,. Rankevel való kapcsolatát így jellemzi: "Nekem attól kell tartanom, hogy az elhunytnak alakját, úgy is, mint szakember, úgy is, mint bizonyos mértékben tanítványa, némileg egyoldalúan, szűkebb keretben fogom csak vázolhatni." Marczali Henrik 1896. Ranke Leopold. Budapesti Szemle 85. k. , 46.

[22] I. m. 58, 68.

[23] Gyulai Pál, Polemikus levelek = GYULAI 1908. 243-244.

[24] I. m. 244.

[25] Uo.

[26] I. m. 245.

[27] I. m. 249.

[28] I. m. 249-250. V.ö. még: "a tudományokban nagyon sok ismeret úgy lesz valódi ismeretté, ha erős és határozott érzületté válik, mire nagy mértékben foly be a kedély és a képzelem. Az író nem mulaszthatja el ezeket is igénybe venni, ameddig megengedheti a tudomány méltósága, s erre egyik leghathatósabb eszköz a forma." I. m. 252.

[29] I. m. 247.

[30] Uo.